(Kis)lányos dolgok

Eleni a lakótársam volt három hónapon át, még 2012-ben, amikor a város egyik legmenőbb negyedében béreltem szobát egy olyan lakásban, ahol a házinénin kívül már három bérlő élt.

A házinéni egyébként egy orosz-zsidó származású, de mélyen mexikói identitású öregasszony volt, aki eleinte nyitottnak és
nagyviláginak tűnt, idővel azonban furcsa szörnyeteggé vált. De az ő sztorijába most nem mennék bele, hanem egykori lakótársnőm ürügyén a fiatalabb mexikói nőkről írnék.

Elenivel kapcsolatban elsőre az a fícsör tűnt fel, hogy valamilyen elvékonyított, magas hangon beszél, úgy, mint egy kislány az óvodában. Mivel a három hónap alatt nem váltottunk húsz mondatnál többet - egyszerűen nem érintkezett velem -, inkább csak hallgattam, ahogy a házinénivel madárhangon csicsereg. Később konstatáltam, hogy ez a kislányos hanghordozás itt elég gyakori a 18 és 35 közötti nők körében.

Eleni északról, Chihuahua-ból jött a fővárosba valami felsőfokút végezni.  Amit láttam belőle, az annyi volt, hogy ült vagy feküdt a szobájában a hatalmas, lapos képernyőjű tévéje közelében, amiben mindig ment valami, akkor is, amikor olvasott vagy írt. Néha meglátogatta a csinos udvarlója, ilyenkor már egy nappal korábban sütött-főzött, amit a szobájába elvonulva fogyasztottak el. 

Egy másik fiatal nő, Alicia szintén ebben a tehetősek által lakott negyedben élt egy hatalmas art deco házban a park mellett. Apjánál, a jónevű szobrásznál voltam látogatóban, amikor Alicia belépett  balerinacipőben, dupla fehér gyöngyfüzéres fehér blúzban, egy palotapincsivel a karján. A következő hónapokban aztán többször találkoztunk kettesben is. Kiderült, hogy egy kulturált, okos nő, akinek éles  meglátásai vannak, és körülbelül tizenöt évvel idősebb, mint amennyinek saccoltam. Több évig élt Európában a művészpapa támogatásával,  aki tapintatos és kiszámítható módon a mai napig biztosítja számára az anyagiakat. Aliciát -főleg a személyiségének rejtettebb, kissé bizarr vonásai miatt- eléggé megkedveltem, de nem volt könnyű megszokni, hogy csak ritkán enged mélyebb betekintést a tökéletesre sminkelt arcocskája mögé. Amíg le nem csúszik legalább egy üvegnyi minőségi bor a torkán, ő is csicsergő hangon értekezik, és olyan, mint egy eminens tanuló.

Az akadémián az első szemeszterben az összes csoporttársam kivétel nélkül mind nő volt (jaj), és mind Elenihez és Aliciához volt hasonló bizonyos értelemben. Felsőbb művészeti tanulmányok esetén elvileg az átlagnál nyitottabb, kevésbé szabályos személyiségekre lehet számítani. Kivéve ebben a műintézetben: megannyi Eleni, csupa humor és szenvedély nélküli, jókislányos, fegyelmezett, tökéletesen záródó lány, kedves de felszínes gesztusokkal. 

Gyanakodhatnék, hogy csak a generációs különbségek miatt látom így, de ennek ellentmond az, hogy a legjobb mexikói barátnőm, Maricarmen, a dacból lett leszbikus szintén ehhez a korosztályhoz tartozik.

Maricarmen már első  ránézésre is klasszikus feminista,  szőrös hónaljjal, viccesre festett, tépett hajjal és radikális szabadságpárti nézetekkel. De mindezeken túl vagy inkább mindezek előtt egy jóhumorú, rebellis fiatal mexikói nő, aki folyamatos harcban áll a mexikói realitással, azzal, ahol a nemek egymáshoz való viszonyában tényleg elkelne némi reform. Egy csomÓ nehezen érthető mexikói dologra tőle kaptam magyarázatot. Amúgy az ő szintén nem érdektelen privát története is megérne egy külön posztot. 
Na majd egyszer.