Hotel Valentine Garage

  
Február 14-én, a szerelem és szenvedély napján erős szívdobogás nélkül maradni különösen szar. Ezért úgy döntöttem, kölcsönveszem honfitársnőm, Ny. Frida néhány idevonatkozó élményét, amit a mexikói enyhe téli éjszakák egyikén osztott meg velem. Remélem, nem haragszik meg érte.

Frida úgy tíz éve kezdte megtapasztalni azt, hogy

tulajdonképpen bármi lehetséges. Az élet, amibe ötven körül kormányozta magát, tele volt olyan elemekkel, amiknek a
létezését ugyan már sejtette korábban is, de csak akkor találkozott velük személyesen, amikor végre lett bátorsága kivetni magát abból a valóságból, amit addigra már eléggé megunt.

Nyilván leélhette volna az életét a mexikói garniszállók  -a néhány órától egész éjszakán át bérbe vehető rettentő motelek- megismerése nélkül is, de most már késő ezen meditálni. A közös lakhely nélkül, de annál nagyobb szenvedéllyel megélt hónapok alatt Rodolfóval lett egy törzshelyük a város egyik északi negyedében, konkrétan a Congreso nevű rozzant és baljós hangulatú kúró-komplexum. Amikor először vetődtek el oda, késő este volt, így csak másnap reggel távozóban tűnt fel Fridának, mennyire riasztó helyen is éjszakázott.

Az épület kívül-belül elég erős volt: egy fogdafolyosó-szerű bejáraton keresztül lehetett eljutni a recepciót helyettesítő ablakocskához, ahol a keresztnevük bemondása után egy hentesbe oltott gondnok adta át a szobakulcsot. Korlát nélküli lépcsősor vezetett a gyengén megvilágított emeleti folyosóra, a gömbkilincses furnérajtók sorához. A szobák karakterében azonban minden kopottságuk ellenére volt valami izgató. A földig érő rózsaszín-szürke függönyök, az intarziás ágytámla, az íves fésülködőasztal, a mereven hajló ágytakaró, az egész feslett és olcsó elegancia megadta az alaphangot az alkalom fénytöréses idilljéhez. 

Kellemesen romlott izgalom járta át minden újabb látogatáskor. Senki nem kényszerítette arra - csak a sajátos körülmények -, hogy ebben az akkut vágyakat kiszolgáló épületben ölelkezzen. Két egymásra hangolt test, az előttük álló órák ígéretével - mindig így érkeztek. Csak arra kellett figyelnie, hogy ne siesse el, hogy m­­inél hosszabban tartsa ki ezt a boldog, animális állapotot.

Rodolfo  kínosan tiszta volt, szinte már pedáns, ezért itt, a cél előtt nem lehetett vele hosszan henteregni az ágytakarón, fokozatosan megszabadulva a ruhadaraboktól; az egyik első levegővételnél mindig kibontakozott ('megyek, öntök egy kis vizet a testemre'), és gyorsan eltűnt a kopott fürdőszobában. Frida rövidesen követte a betegen spriccelő zuhanyrózsa alá; talpai szélén egyensúlyozva a mozaikcsempés padlón igyekezett nem észrevenni a közeli WC-csésze márványos foltjait, és nem undorodni a szürkére mosott motel-törülközőktől.

Dideregve, de a legjobbakra számítva bújt a férfi mellé a lepedők közé és elkezdte keresni rajta azt a jó természetes illatot, amit részben már elfedett az olcsó hotelszappan, de a hajlatokban még meg lehetett találni. Ráfonódott a meleg testre, és nekiállt, hogy bekebelezze.

Korábban volt dolga Rodolfónál szebb és méretben is jobban ellátott partnerekkel, vele viszont olyan magasságokba jutott el és olyan hosszan vibrált ott, mint még soha előtte. Lehetett véletlen egybeesés is: talán most, a hanyatlás előtti utolsó percekben a saját teste megajándékozta a legtöbbel, amit csak ki lehetett hozni belőle. Mint egy gombostűre tűzött élő lepke rezgett a férfin, mintha rákapcsolták volna egy áramforrásra, ami magasfeszültségen tartja, és csak rajta múlik, mikor dönt úgy, hogy ráadja a maximumot és kisüti az összes izzót. Amik aztán egy ponton ki is sültek, de annyira, hogy  azt érezte, most tényleg mindjárt meghal.

A Congreso-ban tett látogatásokat többnyire egy más jellegű, de elég szórakoztató program előzte meg, egy laza vizit a férfi gyerekkori lakóhelyén, ami a törzsszállójukká vált garni közelében volt. A nagy fákkal benőtt, alapvetően nyomasztó munkáslakótelepen még laktak néhányan a férfi gyerekkori haverjai közül; három-négy nem túl bonyolult, de roppant színes ötvenes figura, akik valamilyen vicces kamaszkori állapotba ragadva éltek. 

Általában a szüleivel élő spirituális mániás lakásában kezdtek, akihez a látogatásuk hírére átjött a viccbajszos reptéri hordár meg a több emeletnyi esést túlélt léggitáros rocker. A spirituálisan elszállt ember kisszobájában valaki megtekerte az első joint-ot, majd a 'fiúk' többnyire felidézték a közös múlt valamelyik szeletét. Aztán együtt felmentek az egyik ház tetején kialakított 'klubba',ami még szintén a későkamaszkorból maradt ott valahogy, hogy az évtiztedekkel azelőtt felragasztott meztelennős naptárképek alatt mexikói punkzenét hallgassanak üvöltő hangerővel, addig, amig  Frida és Rodolfó egy erősebb összenézés után fel nem állt, hogy elinduljon a Congreso felé.

Hát így volt. Talán. Vagy máshogy. 
Boldog Valentin napot, mindenkinek, akit érint!