Tuesday, February 11, 2014

Angyal a slaggal

Jön fel Luis a szűk vaslépcsőn, hallom bentről, hogy nem megy tovább a tetőre, hanem megáll előttem. Üt kettőt a pirosra festett faajtómra, ’he…!’ teszi hozzá, és vár. Amikor kinyitom, toporog a vasléceken, felémnyújtott kezében egy fekete nejlonzacskó: „tessék, na, itt van”.


Vadonatúj rezsó van a zacskóban meg egy merülőforraló. Ajándék. Megint. Meg se hallja a szabadkozásomat, valami olyasmit morog, hogy ezekre szükség van, aztán megfordul és
indul lefele.

Ő a ház takarító-mindenese. Vékonycsontú, kistermetű, nem könnyű belőni a korát. Őszes haja a sildes sapka alól a vállára lóg; ha beszélnek hozzá, félrehajtott fejjel valahova oldalra figyel. Valamikor, egy hegesztés alkalmával összefröcskölődött a  szemüvege, azóta sok kis megfagyott fémpont mögül látja a világot, de úgy tűnik nem zavarja. Hetente egyszer kék munkáskabátban megjelenik az udvaron, hogy egy neonzöld sörtéjű seprűvel végigsikálja a lépcsőház macskahúgy szagú köveit. Csendes ember.

Luis az oltalmába vett attól a perctől kezdve, hogy egy délután a ház tulajdonosával megállapodtam, hogy aznaptól kiveszem a hátsó-felső traktus évek óta üresen álló szobácskáját. Ami azt illeti, az oltalomra szükségem is volt, mert a helyen, ahol addig béreltem, komoly gondjaim lettek a tulajjal - egyszer majd azt is megírom, tanulságos történet - , el kellett menekülnöm onnan, de gyorsan. 

Amikor este megjelentem a házban a bőröndömmel és a fényképezőgépemmel, a leendő szállásom még nem volt lakható állapotban. Luis előhúzott egy hatalmas kulcscsomót és kinyitott az első emeleten egy üresen álló nagy lakást, amiben egy franciaágy volt és más semmi. Úgyhogy pár napig a tulaj tudta nélkül ebben a franciaágyas üres térben laktunk Alfonsoval – ó igen, merthogy akkor még nem egyedül, hanem vele mozogtam, de erről is talán később. 

Mondtam Luis-nak, hogy én magam kifestem gyorsan a tető alatti szobácskát valahogy, mert most semmi pénzem nincs szakemberre, és akármilyen lesz, mindenképpen boldog leszek vele. Azt válaszolta, hogy legyen ez az ő dolga, fizetnem pedig nem kell. És tényleg nekiállt rendbe tenni a helyet egy barátja segítségével (akit egyébként szintén Luis-nak hívtak). Aggasztott, hogy mexikói módra egyszer majd kiderül, hogy minden máshogy van, és hogy tartozom nekik ennyivel meg ennyivel. De nem így történt. 

Három nap múlva a két Luis-sal és Alfonsóval négyesben felvittük a franciaágyat meg egy időközben szerzett szekrényt az új, egyszobás otthonomba, és beköltöztem. Közben a két Luis tovább dolgozott, építették nekem a szükséglakás mellé a szükség-fürdőszobát. Aztán amikor hetekkel később egyik vasárnap este álltunk Luis-szal egymás mellett a tetőn, megint rákérdeztem, mi is van a lakásfelújításom költségeivel. Ki állja ezt? Mire kibökte, hogy hát ő maga. Elképedtem. Annyit mondott még, hogy éveken át lakott hasonló helyen, és tudja milyen nehéz ez. Meghát nem azt mondta nekem, hogy ez az ő dolga...? Nahát. Akkor úgy is van. 

Azóta eltelt pár hónap, Alfonsót még egy decemberi szél kifújta az életemből, Luis viszont stabilan benne maradt. Minden vasárnap végigsikálja a lépcsőket, aztán - ha épp ott vagyok - megiszunk valamit együtt és beszélgetünk kicsit. Hozott már gyógyszert, amikor beteg voltam, barkácsolt világítást a születésnapi bulimhoz a tetőre, most épp virágosítjuk a csigalépcsőm környékét. 

Néha utánanézek, ahogy húzza a slagot az udvar évszázados kövein. Nem látszanak tisztán a szárnyai, de ott vannak a kék munkáskabát alatt, tudom.

No comments:

Post a Comment