Az érzékek húgyszagú birodalma

Az utcáról belépve a gránitkövekből kirakott sötét patio-ba szinte azonnal orrbavág a kövekbe ivódott szag. Az, amelyiknek a létrejöttéhez több generációnyi macska kell.

 
Most nagyjából négyen élnek itt; fajtiszta ősök - perzsák és sziámik - leszármazottai, elvadult díszmacskák, akik csak magukra és saját találékonyságukra számíthatnak. Foszló
bundákban osonnak ide-oda, verekednek és játszanak, éles nyávogásukat felerősíti a ház belső tere. Nem szoktam tejes tálkákba botlani, szóval valószínűleg önellátók.

Érkezésem után nem sokkal a legfelső emelet egyik végén levő vasajtót lezártam (zár és lakat híján egy vasláncot húztam át a kapu két szárnyán ütött lukakon), megszüntetve ezzel számukra a kapu túloldalára - vagyis nagyjából az otthonom területére - való bejárás lehetőséget. De övék maradt a teljes belső udvar meg a lépcsőház, ahol a huzamos húgyszagon kívül a fordulókba vagy a sarkokba rakott sárgás szarkupacok és szétcincált szemeteszacskók is jelzik az aktivitásukat. Pedig bármikor kimehetnének az utcára is, a ház több évszázados fakapuja napközben mindig nyitva áll.

Négy nyomda is működik az udvarban, négy zsúfolt kis műhely, amik folyamatosan termelik az iratokat: meghívókat, diplomamunkákat, hamis számlákat, mikor mi kell. Ebben a saját bürokráciájába épp hogy bele nem fulladó országban fénymásolót és nyomdát működtetni biztos megélhetést jelent.

Fent, a ház lapos tetején a kátrányt valami miatt pirosra festették, gyönyörű.  Ide az én bejáratomtól néhány vaslépcsőn felmenve lehet kilépni, egy újabb vasajtón. A tetőről kiváló kilátás nyílik  jelenlegi szűkebb hazám, a Centro Historico egy szeletére, arra, ahol a Centro civilizáltnak mondható része érintkezik a totális káosszal, a  Lagunilla és a Merced nevű negyedekkel, amik nappal egyetlen óriási feketepiacként működnek, éjjel meg jobb nem járni arra egyedül. 

Lenyűgöz az a nyers energia, ami az utcákat reggeltől estig faltól falig megtöltő, többnyire iskolázatlan, kispénzű és rossz ízlésű tömegből árad. Az utcai kereskedők, az ambulante-k a helyi szokásnak megfelelően torokszakadtukból ordítva  kínálják a szezonális árut, amit a járdára terített vásznakra halmoznak fel, eltakarva ezzel az ezeregy kis- és nagyobb boltot, ajtajaikban a szintén üvöltő becsalogató-emberekkel. Itt finomkodásra nincs idő, se hely;  a túlélésre hajt mindenki, ma ugyanúgy mint tegnap, és a holnap is ilyen lesz.

De fentről, a piros kátránytetőről  mindez nem látszik, csak a többi háztető, a templomkupolák, a szinte mindig kék ég, meg  valahol hátul  egy  domb, néhány fenyőszerű antennával.

Itt élek most, ebből kéne kihozni a legjobbat.